"A Menyországot a földdel egy híd köti össze, amelyet Szivárványhídnak neveznek.

A híd innenső oldala a lágy zöld fűvel borított dombok, hegyek és völgyek földje. Ha egy állat meghal, aki nagyon közel áll valakinek a szívéhez, a halála után a Szivárványhídhoz megy. Itt mindig van elég víz és eleség, folyton lágy tavaszi szellő fújdogál.

Az öregek megfiatalodnak, a sérültek újra épek és egészségesek lesznek, pont olyanok amilyennek álmunkban látjuk őket nap mint nap, vagy amint emlékeinkben újra és újra előjönnek. Napjaik önfeledt játékkal telnek, boldogságuk mégsem teljes mivel mindegyiküknek hiányzik az a pótolhatatlan személy, akit maguk mögött hagytak.

Nap mint nap játszanak és rohangálnak, de eljön a nap, amikor egyikük hirtelen megáll. Fénylő szemei a messzeséget fürkészik, vágyakozó teste remegni kezd. Hirtelen kitör a csoportból, és szinte repül a zöld fű fölött egyre gyorsabban és gyosabban. Észrevesz Téged, és amikor te és különleges barátod újra találkoztok összeölelkeztek az örömteli újraegyesülésben, és soha nem váltok el többé. Az öröm csókjai záporoznak arcodon, kezed újra simogatja a szeretett fejet, és végre újra belenézhetsz azokba a bizalommal teli szemekbe, amelyek oly régen távoztak az életedből, de a szívedből nem hiányoztak soha.

Együtt mentek át a Szivárványhídon."

Missy, vagy eredeti Nevén Viharsarokpuszta Claudia volt talán a legkülönlegesebb kutya akit ismertem. Aznap hoztuk el a kennelből, amikor elkezdtem a főiskolát, 2004 szeptemberében. 

A hirdetését abban a Kutya magazinban láttuk meg, amelyikben ez a cikk is volt: http://kutya.hu/Cikk.aspx?id=3933

A kennelben még érdeklődőnek és magabiztosnak tűnő melák kölyökkutya egy borzasztóan gyáva nyuszivá változtott az autóban, ahol Ceglédtől Pestig csak azzal volt elfoglalva, hogy hogyan fúrhatná mélyebbre az orrát a hónom alá. Aztán én Pesten maradtam, hazáig ugyanezzel foglalatoskodott, csak engem cserélt le anyura. 

Otthon az első dolga az volt, hogy halálra rémült a macskáktól, akik sok évig voltak főnökei... Bandinak, az ivaros "környék bikája" kandúrnak akkora tekintélye volt, hogy ha ő ücsörgött a verandán, akkor missy inkább megkerülte a házat, hogy hátra menjen a kertbe. Betartotta a "privát terület határát" nagyon is. 

Volt viszont egy vörös cicánk is, Pamacska, aki valahogy a legjobb barátja lett. Volt idő, mikor nem is volt hajlandó nélküle aludni. Ha a maccs véletlenül bekeveredett a házba, azt onnan tudtuk, hogy missy nyugtalanul fel-alá járkált. Ilyenkor visszaadtuk neki a macskáját, és úgy már nyugodtan aludt. 

Cseppet sem túloztam, mikor azt mondtam, Missy gyáva volt. Az első telén anyu kitartóan próbálkozott megtanítani őt pórázon sétálni. Törpejárásban körözetek a ház körül, mert Missy pórázon csak úgy mert menni, ha Anyu guggolt. Aztán néhány nap alatt "kitörpegyalogoltak" a kapun, és elindult a nagybetűs séta. Csakhogy Missy félt, mert lehullott az avar, aminek fura volt a hangja ha rálépett. Aztán félt, mert az avar megfagyott, és másmilyen hangot adott, ha rálépett. Aztán félt a hótól, félt a szűk helyektől, de főként az emberektől. Mármint azoktól az emberektől, akik bejöttek a kapun. Akik kint maradtak, azokat iszonyatos vehemenciával ugatta. Azt meg csak mi tudtuk, hogy valójában azt kiabálja: "Félek tőled, ne gyere a közelembe, nagyon félek!" 

Oka persze nem volt rá, vagyis a mai fejemmel gondolva, az volt az oka, hogy kimaradt a korai szocializácó, 4 hónapot élt egy kennelben, az anyukájával és egy tesójával, szerintem embert nem sokat láthatott. Kutyákkal világ életében tökéletesen kommunikált, egyszer sem verekedett a 9 év alatt, de ha rászólt valakire, az rögtön értette, hogy ki a főnök. 

Aztán ha valakit egyszer elfogadott, na az nem tudta többet magáról levakarni. Igazi plüsskutya volt, ha biztonságban érezte magát. Hajlamos volt addig bújni, furakodni, míg a maga kis 70 kilójával az ember ölébe mászott. Egyszer mikor elkezdett felkepeszteni a kanapéra, megvártam, hogy komolyan gondolja-e. Teljesen komolyan gondolta, simán végigfeküdt rajtam, nem zavarta, hogy fuldoklom alatta. Ahogy idősödött, úgy volt egyre gyorsabb nála a folyamat, amiben bizalmába fogadott valakit. 

Egyszer apu megkérdezte a helyi kutyasulis embert, hogy tudna-e segíteni a kutyával foglalkozni, de az volt a válasz, hogy ideggyenge ezért nem vállalja. Inkább csak nem ismert olyan módszert, amivel segíthetne...
Így éldegélt Missy önszántából kerti kutyaként. A tárva nyitva kapun sem ment ki soha. Odabent megvolt mindene, nagy területe, tava, macskái, családja. 

Aztán nagy változást történt! Én elkezdtem járni a Népszigetre Fülöppel, és eleinte csak nagyon óvatosan, minimális de frissen szerzett tudásom kihasználva, elkezdtem sétálni. Csak ímmel ámmal, mert azt mondták, hogy nem szabad rászoktatni a kutyát egy új, nyitottabb sétálós életmódra, ha nincs aki biztosítja neki. Ez olyan lenne, mint rabszolgát felszabadítani, aztán vissza rabosítani. 

Aztán 2011 februárjában egyszer munkaügyi központot intézni mentem haza, de más lett a vége. Nőként mindig én voltam, aki jobban figyel, Apu csak szereti a kutyákat. Azt láttam, hogy a pérájából véres genny folyik, ez nem tüzelés. Hívtam is rögtön a dokinkat a saját felállított diagnózisommal, miszerint gennyes méhgyulladás a gond. Azt mondta enni már ne adjak, holnap műti. Ezúton is köszönöm szépen Titz Gabinak, aki két évvel hosszabbította meg Missy életét... Lázasan műtötte úgy, hogy a válla mögött álltam. Iszonyatosan koncentrált, de arra szakított időr, hogy nekem elmondja mi történik éppen. Ugyanis ő az orvos - elnézést az Orvos - aki beenged a műtőbe, aki türelmesen elmagyaráz mindent, akiben maximálisan megbízom. Az egész Balatonfüredi állatorvosi rendelő egy emberként drukkolt Missynek, mikor a műtét után még három napig infúzióra jártunk. Köszönet Szabó Sanyinak, aki a balatonfüredi gyepmester. Nem az a sintér fajta, amilyen elképzelünk, valódi állatbarát! Ő volt az, aki segített nekem infúzióra hordani a nagy mackót, mert ő elbírta, elvitte kocsival, megoldotta amit én nem tudtam. Neki is köszönhetjük az együtt töltött plusz két évet. 

Miután a komoly műtétből felépült, a család egzisztenciája került veszélybe. Ekkor felmerült, hogy ha nagy a baj, akkor Missy menhelyre kerül. Ezt semmiképp sem akartam, ekkor vettem fel a kapcsolatot a mastino mentéssel, akik nem csak masztiffokat, de idős állatokat mentenek. Vállalták volna a kutyát, ha nagy a baj, de ezt a lehetőséget csak vésztartaléknak szerveztem meg, valójában úgy gondoltam, hogy ha nagy a baj, akkor Missy hozzám jön Budapestre, albérletbe. Egy célom volt, hogy annyira lehessen kézben tartani, hogy egy alapfokú tanfolyamot el tudjunk kezdeni a sulin. Elkezdtem tehát klikkerezni. Missy a klikkerre úgy reagált, ahogy a kölykök! Sosem volt vele érdemben foglalkozva, és annyira lelkesítette, hogy végre van, hogy pillanatok alatt értette meg a formálás lényegét. így tanult meg 7 évesen ülni, feküdni, hanyatt feküdni, láb mellett jönni, és találgatni, hogy mit akarok. A sétáinkat egyre jobban szerette! Ha valahol megijed, megálltunk. Álltunk, és vártunk, hogy elmúljon az ijedtség. Ha rámnézett, kapta a klikket! Ha klikket kapott, azonnal csóvált. Valahogy így fordult elő, hogy a 7 éves kutya 3 hónap alatt odáig eljutott a "ki sem lépek a kapun úgy félek" állapotból a Tagore sétányon "nincs is magam alatt a farkam a tömegben" állapotba. Pedig csak hétvégén foglalkoztam vele. Hamarosan simán és lelkesen kocsikáztunk, megnéztük hol dolgozik az isten, vagyis Apa, sőt még buliban is voltunk Ibitubán! Missy majdnem kicserélődött. 

Aztán még egy fordulat történt az életében. Városi kutyaéletbe hozzám már nem kényszerült, de a költözés a régi helyéről egy sokkal de sokkal kisebb kertbe még egy újdonságot magával hozott: nem volt hová menekülni, így kénytelen volt elkezdeni barátkozni az emberekkel. Élete utolsó egy évében a félős Missy barátságos Missyvé változott! 

Azt hiszem sosem fogom elfelejteni a napot, 2012 november 15-ét, amikor hazamentem és azt láttam, hogy már nem csak a jobb hátsóra sántít, ahogy egy ideje általában (szalagszakadása volt 8 évesen, nem akartunk már műtétet), hanem a bal elsőre is. És az az izület dagadt, tapintásra kemény. Azonnal belémhasított: csontrák. Idős molosszereknél gyakori. Másnap reggel az első dolgom volt futni az állatorvoshoz, abban a reményben, hogy ördögöt festek a falra, nincs is semmi baj. De sajnos nem ezt mondták. Azt mondták csontrák. Azt mondták, hogy gyors lefolyású.

Néhány hét, esetleg néhány hónap. És én egy ideig tartottam magam, de aztán végül sírtam. És ahogy sírtam, Missy rámnézett, és azt mondta az arca, hogy tudja, hogy miért sírok, de ő nem fél. Megszakad a szívem. Életem legnehezebb napjai következtek, ahányszor ránéztem sírnom kellett. Annyira szerettem volna segíteni neki. Ő pedig annyira szerette volna, ha nem vagyok szomorú, ha segíthetne nekem. Onnantól minden alkalommal úgy búcsúztam tőle, mintha örökre búcsúznék. 

Aztán egy pénteken... egész nap pánikoltam, hogy mi lesz, ha nem tudom megszerezni a fájdalomcsillapítóját. Aztán, hogy mi lesz, ha megszerzem, de nem jut le a hó miatt. Aztán jött a telefon... A hívás, amit soha de soha nem akartam megkapni. Missy elesett a hóban, és többé nem állt fel. Már a fejét sem emelte fel, a szemét sem nyitotta ki. Onnantól csak az érdekelt, hogy a lehető leghamarabb megkapja a az injekciót, ami megszabadítja a szenvedéseitől. 

És elment... búcsúpuszit nyalt Apu kezére, és befejezte az életét. Csak a fájó hiány maradt utána. A könnyek, a csendes udvar, a megzavarodott macskák, akik nem tudják hova, kihez bújhatnának. 

De Missykém, hamár úgyis ott vagy a szivárványhíd lábánál! Végre megismerheted Bagírát, aki már boldog játszópajtása Lizzynek, akit te is ismertél! Jövök utánatok én is, csak várjatok meg, majd együtt átmegyünk a híd túloldalára! Addig legyetek teljes falka együtt! Nekünk még van egy kis dolgunk idelent, de egyszer újra együtt leszünk mind, és többé már nem válunk el!

- Mostanáig azt hittem vannak ideiglenes kutyák, meg nem ideiglenesek. De az emberélethez képest a kutyaélet olyan rövid, hogy minden kutyát úgy kell látnunk, mint ideiglenest. Hisze egyikük sem maradhat örökké. -

Viszontlátásra kicsi Missy, könnyű legyen az út amin jársz! Sosem felejtünk el!  

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.